Évekig minden konferencia felkérésre reflexből igent mondtam, de ma már szinte mindig nemmel válaszolok. Ez papírforma stratégia: arról szól hol nem játszom és miért.
A “fiókban” több irományom is hevert, amelyeket korábban nem publikáltam valamilyen okból. Takarítás közben került elő az alábbi, amit némileg újragondolva teszek közzé.
Sokat írok arról, hogy a stratégia döntésekről és legalább annyira szól arról is, hogy mit nem választunk. Ha a saját szakmai stratégiámat tekintjük ott is egyre tudatosabban hozok ilyen döntéseket, és választom meg, hogy “hol nem játszom”. Az egyik ilyen döntési helyzet, ami a múltban elég sok dilemmát okozott számomra az a konferencián előadóként való megjelenés kérdése.
Ha jól emlékszem már úgy 2019 óta eléggé megválogatom, hogy milyen konferencián adok elő. Valójában ez a szám 2026-ban már nulla volt, ami mögött a már említett tudatosság áll. Csakhogy amiért ez érdekes lehet, hogy ez éppen ellenkezője annak, ahonnan indult a viszonyulásom a műfajhoz
A cikk megírásában két gondolat vezérelt.
Egyfelől a jövőbeli megkeresések kapcsán nem kell mindig elmagyaráznom, hogy miért nem vállalok konferencia felkéréseket automatikusan (vagy ha mégis, milyen kivételek lehetnek).
Másfelől megközelítésem self-branding szempontból lehet másoknak is hasznos kiindulópont, különösen karrierben korábbi fázisban lévőknek szolgálhat egyfajta igazodási pontként.
Szorongásból a színpadra
Mindig is jellemezte a működésem, hogy ha valamitől szorongtam akkor mihamarabb szembe szerettem nézni szorongásom tárgyával.
A konferencián való előadás karrierem kezdetén még egy menő dolognak tűnt, ami egyúttal nem volt kézenfekvő módszer számomra, mert eléggé introvertált vagyok, ezért kiállni vadidegen emberek elé cseppet sem komfortos. Hogy szembenézzek szorongásaimmal, kezdetben válogatás nélkül elfogadtam gyakorlatilag minden lehetőséget.
Ekkoriban is akadtak már jobb és rosszabb konferenciák egyaránt – a 2010-es évek elejéről beszélünk – a digital analytics témájú SuperWeekről például nagyon jó emlékeket őrzök.
Viszont már ekkoriban sem szerettem a nagy létszámú előadóval működő “mass konferenciákat”, inkább a tematikus, kisebb konferenciák közelebb álltak hozzám, anno a HVG csinált ilyeneket, vagy a meetupok is ebbe a körbe tartoznak, különösen a Traffic Meetupról vannak kedves emlékeim.
Hozzáteszem ezekben az években az üzleti és branding tudatosságom csekély volt, annyit láttam bele, hogy „némi awareness-t adhat a dolog”, és idővel – akár – be is érhet.
2015-ben egy full-service digitális ügynökség társtulajdonosa lettem, az azóta megszűnt The Cave kapcsán a sales élet-halál kérdésének tűnt, ezen körülmény miatt ebben az időszakban voltam a legaktívabb a konferenciázásban, megesett, hogy egy konferencián háromszor is megjelentem a pódiumon.
Érdekes módon túl sok leadet nem hozott ez a módszer, a kezdeti években több inkább “fusi” munka esett le a konferenciából, pár 10 ezer forint értékű megbízások, a nagyobb projektek már akkor is a networkömből érkeztek (ami nem feltétlenül a konferenciák, hanem inkább a különböző vállalatokkal történő közös munka, valamint a már 2010-es évek óta létező blogger munkásságom révén épült érezhetően).
Az idő előrehaladtával egyre kevésbé láttam értelmét megjelenni ezeken a hazai konferenciákon, főleg a marketing “mega-konferenciák” tűntek hasztalannak, így le is építettem fokozatosan a megjelenést.
Idővel saját brandet kezdtem építeni, több tudatossággal amihez a műfaj kevésbé passzolt, amelyek mindjárt számodra is világosak lehetnek.
Amiről kevés szó esik, pedig része a képletnek
Vannak olyan faktorok, amiről tapasztaltaim szerint kevés szó esik a konferencia előadások kapcsán, de engem mindig is zavartak.
Az egyik ilyen probléma, hogy egy előadás rengeteg felkészülést igényel részemről, és ehhez képest szinte senki sem fizet itthon honoráriumot.
Pedig ez éppen tisztábbá tenné a képletet, mert a honorárium tudatában, az alternatív költséggel – amitől elesek ha lemondok valamiről és azokat az órákat a konferenciára fordítom – könnyebben eldönthetem, hogy megéri-e a vesződség.
Véleményen szerint a konferencia szervezők úgy állítják be, mintha neked tennének szívességet, azáltal hogy előadhatsz “örülj és csináld ingyen”. Lehetséges, hogy sokaknál ez így egy elfogadható deal, de ami engem illet, már sok éve saját márkát és audiencet építek, ezért ma már kevésbé érzem úgy, hogy megérné nekem a befektetett erőforrást egy átlagos magyar konferencia.
A másik dolog ami régen is bosszantott, bizonyos előadó társak rossz attitűdje és a gyenge moderátorok itthon. Mindig is nagyon figyeltem arra, hogy ne csússzak el időben, de sajnos nem minden előadó ilyen.
Több ilyen kellemetlen esetet tapasztaltam, egyszer például 2014 körül valamilyen Microsoftos fickó után voltam a soron következő, aki 15 perc helyett fél órát beszélt. És persze nagyrészt sales volt – ez is része a konferenciák értelmetlenségének -, úgyhogy “nagy öröm” volt emiatt várni nekem, és a közönségnek is.
Szóval ha nem facilitálnak tisztességesen – márpedig egyelőre ez hektikus – ezek az amatörizmusok is távol tartanak.
Stratégiám: kevés erőfeszítés, sok leverage
A magam részéről, hogy mit vállalok el és mit nem annak a matekja viszonylag egyszerű.
Először is a rendelkezésre álló időm szűk, és még szűkebb lett, mint pár éve volt. Ma már van családom, 5 éves fiam, emellett pillanatnyilag egyetemre is járok. Ezért aztán még jobban át kell gondolnom, hogy ezt a korlátozott erőforrást hogyan hasznosítom, de valójában az alapelv nem változott, ahogy viszonyulni próbálok bármilyen lehetőséghez.
A cél: viszonylag kevés és mindenképpen örömmel végzett erőfeszítés, ami leveraget eredményez számomra.
Ilyen nekem a blog, aminek elődeit 2012 óta írom és és ilyen volt például a Product Design Stories podcast. A PD stories, amit Fenyvesi Rolival csináltam, szakmailag, üzletileg, és emberileg is nagyon megérte, amit konferenciázással sosem tudtam volna elérni. Beszélgettünk és felvettük, ilyen egyszerű.
De ugyanide sorolnám a felsőoktatási vendégelőadói tevékenységeket is, ami a múltban a Momén és a Pannon Egyetemen volt alkalmam végezni, szintén sok erőfeszítést igényel, de többet ad vissza számomra mint egy konferencia .
Sajnos a konferencia számomra már nem ebbe a kategóriába tartozik: sok munkát kell beletolni, sok stresszel jár, és a leverage kérdéses.
Kinek éri meg mégis?
Természetesen nem akarom azt állítani, hogy hasztalan a műfaj, csak arra akartam rávilágítani, hogy ami engem illet karrierem jelenlegi szakaszában, és mára már viszonylag tudatosan ápolt személyes márkám, valamint meglévő értékes audiencem tekintetében, már kevésbé van meg a fit.
Azonban például azok számára, akiknek nincsen aktívan tartott tartalmi csatornájuk, disztribúcióval, meglévő értelmezhető közönséggel, azok számára a konferencia egy jó promóciós lehetőség lehet (bár szerintem kizárólagosan nem értelmezhető).
Minthogy nekem is az volt karrierem korábbi pontján, és az is elképzelhető, hogy a 2010 években való aktív szereplések még ha üzletileg keveset is hoztak, segítették, hogy felkerüljek a térképre.
Amire igent, vagy talán igen mondok
Hell yeah
Van Derek Sivers-nek egy remek kis könyve, aminek az a címe Hell Yeah or No, és tulajdonképpen egy elég egyszerű guideot ad arra, hogy mire mondjuk nemet és mire igent – a címben a megoldás – amit én is követek sok mindenben ahol megtehetem, például a különböző felkérések kapcsán. Esetemben két hell yeah van.
Ahogy már valamelyest utaltam rá a kedvencem az egyetemi előadások tartása. A hallgatóknak nem kell elsaleselnem magam és remek a viszonyulásuk – különösen posztgradon, mesterképzésen magas motivációval érkeznek – , kérdeznek, figyelnek, baromi jó közeg.
A podcastok. Ez abból is fakadhat, hogy mindig is az interjú volt a kedvenc műfajom, még újságíróként és később a design világában is, a beszélgetés egy kávé mellett tulajdonképpen a természetes élő közegem. Persze egy jó beszélgetésre is nagyon sokat kell készülni, viszont az eredmény megmarad, visszakereshető, és éppen azokhoz jut el, akik keresik, nekem ez a leverage legtisztább formája.
Talán
Silvers kicsit szigorúbb nálam, természetesen nem kívánok minden hidat felégetni, akad néhány formátum, amire nem mondok automatikusan nemet, vagyis ahol bizonyos feltételek mellett egy nem még igenné is válhat.
Ilyenek a tematikus, fókuszált konferenciák. Ha a közönség az a szűk szakmai kör – és maximum 10-15 előadó – , akivel amúgy is szívesen beszélgetnék, és a szervezőn látszik, hogy a tartalom fontosabb neki, mint a szponzori slotok, akkor természetesen megfontolom.
A meetupok hasonló kategóriába tartoznak, csak kisebb téttel. Ezzel kapcsolatos viszonyulásom nem változott az évek során, kevesebb felkészülést igényelnek, kötetlenebbek.
Szóval ha konferencia felkéréssel keresnél meg, és nemet mondok, ne vedd személyesnek, ez csupán a saját stratégiám egyik megtestesülése. A stratégia pedig, ahogy az elején írtam, legalább annyira arról szól, mire mondunk nemet, mint arról, mire igent.
P.S. Apropó, ha már szóba került az egyetem. Éppen a szakdolgozatomat írom arról, hogyan feszül egymásnak a szolgáltatásminőség és a skálázódás a specialty kávézóknál. Ehhez készítettem egy rövid kérdőívet, nagyjából 5-6 perc kitölteni. Ha néha specialty kávézóban iszod a kávédat, sokat segítesz vele, ha kitöltöd.
Boros Norbert
Strategic Thinker